Csak Isten az én kõsziklám és szabadítóm, erõs váram, nem ingadozom. (Zsolt 62,7)
Legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban. (1Kor 15,58)
Az értelmetlen munka ellen általában lázadozunk, mert nem találunk benne örömet. Pál azonban nem ilyen munkára hívja a korinthusi gyülekezetet. A feltámadás reménysége nélküli hívõ élet is elsüllyedhet, és ez történt Korinthusban. A test szerepét helytelenül értelmezõ nézetek közül álljon itt kettõ: az egyik irányzat szerint a test nem fontos, csak a lélek, nem is nagyon érdemes vele foglalkozni. A másik nézet úgy tartotta, hogy a testünk már itt a földön szent, elpecsételtetett, és mint ilyen, a cselekedetei is szentek, bármit tegyen is. Ez utóbbi vezetett a korinthusi gyülekezetben elharapózó szabadossághoz. Pál – a levelében – fellép e tévhitek és téves tanítások ellen.
Ma is divat a „minden – mindegy” életérzés, csakúgy, mint az élet lényegének földi dolgokban való keresése. A csalódást, a keserûséget aztán italba (is) lehet fojtani. Hívõ életünk nagy csalódása lehet az is, hogy arra számítunk, hogy Isten a meghallgatott imáink után azonnal cselekedni fog.
Ha értjük már a feltámadást, ha látjuk, hogy feltámadás nélkül Jézus áldozata értelmetlen lett volna, hogy a feltámadás Isten „visszaigazolása”, hogy Krisztus áldozata nem volt hiába való, hanem az Atya által elfogadtatott, akkor az sem lehet mindegy számunkra, hogy hogyan is töltjük jelenlegi földi életünket.
Ha nincs meg bennünk a Jézus Feltámadása, akkor nincs meg bennünk a bûnbocsánat sem. Következésképpen nem tudunk szabad életet élni. Csak Isten bûnbocsánata szabadíthat fel minket az ÉLETRE!