Igehirdetõ: Nt. Hamar István nyugalmazott lelkipásztor
Szám dicséreteddel van tele, dicsõítlek mindennap. (Zsolt 71,8.)
Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták õket. (ApCsel 16,25.)
A 71. zsoltár 8. verse; egy öreg ember imádságából egy mondat.
A zsoltárból, magából tudjuk, hogy ez egy idõs ember imádsága, akit az öregkor szokásos nyavalyáin túl még az a nyomorúság is ért, hogy megrágalmazták, üldözik, szeretnék a perifériára szorítani vagy talán megölni.
A zsoltáríró egy bizodalmas könyörgéssel fordul Istenhez: Uram, Te hoztál ki anyám méhébõl, ifjúságomtól fogva Te voltál támaszom, Te tanítottál engem egész életemben, Te minden bajból kimentettél engem. Segíts meg most is, amikor már öreg vagyok, amikor már jóval kevesebbet tudok tenni magamért. Kezedre bízom magam, és tudom, hogy Te nem fogsz elhagyni. (Lásd a teljes zsoltárt!)
Az idõs kornak megvannak a maga szokásos nyavalyái:
- az ember kevesebbet bír, mint korábban, fizikailag, szellemileg egyaránt
- beszûkülés; az embert egyre kevesebb dolog érdekli, egyre
kevesebb kapcsolatot tud fenntartani, ápolni
- kérgesedik az ember szíve, egyre fásultabban vesz részt az
élet dolgaiban, sok mindent észre sem vesz
- fájdalmak, maradandó betegségek
- elfelejtik õt.
Ezek nagyon sok embert elkeserítenek, feleslegesnek érzik magukat.
Ennél még rosszabb eset, ami a zsoltáríróval esett, hogy még meg is támadják, vádolják alaptalanul, üldözik, a vesztére törnek. Ebben az állapotában elkezd visszaemlékezni az életére, s mindez arra készteti, hogy Isten elõtt, akitõl most segítséget kér, gondolja végig, hogy már hányszor megsegítette õt Isten.
Ez egy nagyon jó orvosság: amikor segítséget kérünk Istentõl, gondoljuk végig, hogymár hányszor megkaptuk!
Ez a bizodalmas könyörgés, ami ebben a zsoltárban végig, alaphangként megmarad, ebbõl fakad, hogy: Uram, Te minden bajból kimentettél engem. Megértem az öregkort úgy, hogy Te mindig megsegítettél. Tudom, hogy most is segíteni fogsz valamilyen formában.
Jót tesz az embernek, ha így visszagondol az életére: mennyi mindent intézett el Isten, amit én nem tudtam elintézni. Sokszor utólag látjuk meg, hogy Õ intézte el.
Amikor az ember visszaemlékezik, hogy Isten megtartó, szabadító, gyógyító, megmentõ szeretete hogyan vette körül, akkor rájön, hogy ebben az Istenben érdemes bízni. Erre az Istenre rá lehet bízni a mát, meg a holnapot is.
A zsoltáríró Istennek ezt a gondviselõ, megõrzõ szeretetét tapasztalta meg és idézi fel. Erre emlékszik vissza, és ez az Istenbe vetett bizodalmát hihetetlenül megerõsíti.
Az öregkori visszaemlékezés azonban nem csak ilyen emlékeket hoz elõ. Felidézõdnek a rossz döntések, a rossz, elhibázott lépések is, azok a bántó szavak, amelyeket nem lehet már jóvátenni, azok a mulasztások, amiket nem lehet már behozni. Isten gondviselõ szeretete életben tart, de ezeket a dolgokat már nem tudom elrendezni, ha Isten csak gondviselõ. De Isten atyai szeretete nem csak a gondunkat viseli, hanem Isten atyai szeretete megbocsát, kegyelmet kínál, a tiszta lappal való újrakezdés; egy új élet lehetõségét kínálja fel újra meg újra.
Istennek ezt a megváltó, a lelkünket gyógyító szeretetét megtapasztalva tudunk bizonyságot tenni nem csak arról, ami velünk, hanem arról is, ami bennünk történik, amikor Isten bûnbocsátó szeretete feltörli a múltat, fátylat borít rá, és egy új élet lehetõségével ajándékoz meg Krisztusért.
Errõl szól a második ige. Pál és Szilász, börtönben vannak. A börtönben a rabok részérõl általában konok hallgatás vagy sírás, kesergés, panasz, magyarázkodás, vádaskodás, kétségbeesés, káromkodás, esetleg hencegés tapasztalható.
Ezek közismert dolgok, ha ezek közül bármelyik kitört volna Pálék lelkébõl, senki nem csodálkozott volna. Ezzel szemben õk éjféltájban elkezdtek énekelni és imádkozni.
Nem azért imádkoznak, hogy az Úristen szabadítsa ki õket és álljon bosszút ellenségeiken, és nem kesergõ énekeket énekelnek, hanem dicséreteket énekelnek, dicsõítik Istent. Miért? Pál leveleit ismerve, egészen nyilvánvaló a válasz; mindkettõjük szíve tele volt a Krisztusban kapott bûnbocsánat, új élet, kegyelem boldog megtapasztalásával és az ezért való hálával.
Ha Pált bármirõl kérdezték, mindig a Krisztus iránti hála és bizonyságtétel fakadt ki belõle, mert ezzel volt tele a szíve.
Tudjuk, hogy Pál apostol korábban, mint buzgó farizeus, Jézusban eretneket látott, a zsidó nép árulóját. Üldözte a keresztyéneket. A damaszkuszi úton találkozott lélekben Krisztussal, aki megkérdezte tõle, hogy miért üldözi Õt? Pál azt várta, hogy megsemmisíti õt ez az isteni hatalom, aki csakugyan az, akinek mondta magát; az Isten Fia. Ehelyett, ott kapott bûnbocsánatot és elhívást arra, hogy legyen Krisztus tanúja, mégpedig nem csak a zsidók, hanem a pogányok között is. Ez volt a pálfordulás, ettõl kezdve Pál elkezdi hirdetni Krisztus evangéliumát.
Pál megtapasztalta, hogy az a Krisztus, akit õ szívbõl gyûlölt, akinek a tanítványait üldözte, börtönbe akarta juttatni, az a Krisztus az õ Megváltója, aki megbocsátott neki.
Ez a Krisztus megbocsátott mindenkinek; az egész világnak, az egész emberiségnekbûnbocsánatot, egy Vele való közösségben átélhetõ, új életet kínál. Ezt az új életet élte Pál ettõl kezdve egészen mártírhaláláig.
Pálékat nem az töltötte el, ami velük történt, hanem az, ami bennük történt, amikor az Istennel, Krisztussal találkoztak. Arról énekeltek, ami bennük történt; hogy hazataláltak Istenhez, és Isten bûnbocsátó kegyelme átformálta, új emberré teremtette õket.
Az Istennel való folyamatos életközösségben egy egészen más minõségû életet élhetünk. Ezt Krisztusnak köszönhetjük, aki helyünkben, magára vette bûneink ítéletét, aki azonosult velünk halálra méltó voltunkban, és mi azonosulhatunk Vele, közösségben lehetünk Vele az Õ Istenfiúságában, az örök élet polgárságában.
Pál és Szilász végül kiszabadult a börtönbõl, ezt is megadta Isten. Pál ezután is került még bajba, fogságba, végül mártírhalálra, de mindvégig a hála, az Isten dicsõítése buggyant ki szívébõl, mert az Istennel való életközösségét semmi nem zavarhatta meg, és mindvégig tudta, hogy, ha meghal, akkor is az Istenhez megy haza, Istentõl õt nem lehet elszakítani, „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21.)
„Mit akartok? Tõlem már nem tudtok elvenni semmit. Enyém az Isten!” Ez, a mindeneket felülmúló, a pillanatnyi helyzetet helyére tevõ, boldog belsõ bizonyosság szólal meg Pál apostolék éneklésében. Erre figyelnek oda a börtönlakók, és figyel majd rá a börtönõr, aki családjával együtt, még azon az éjszakán keresztyén hitre tér és megkeresztelkedik.
A templomba járó emberek nagy része Isten gondviselését számon tartja, talán hálás is érte és számít rá. Az Isten bûnbocsátó, megváltó kegyelmét, nagyon sokan közülük, nem ismerik. Pedig Istennek, ez a nagyobb ajándéka, ez az, ami minden idõben és minden helyzetben békességgel és boldogsággal töltheti el a szívünket, és ez az, aminek van folytatása az örök életben.
Isten gondviselõ szeretete a halállal megszûnik ezen a földön. Többet nem fog meggyógyítani, többet nem fog semmi veszedelembõl kiszabadítani. Az örök élet, a kegyelembõl, hit által nyerhetõ örök élet, az, az Isten nagy ajándéka. Aki ezt a nagy lelki ajándékot, az Isten bûnbocsátó kegyelmét, az örök élet, az Istennel való megszakíthatatlan, a halál által sem megszakítható életközösség ajándékát ismeri, az az ember tud minden idõben énekelni.
Ez a boldog vallomás hangzik el sokszor a „Jézus Krisztus megszabadított, áldom az Isten bárányát” ének formájában, amikor egy-egy bizonyságtételt hallunk, és utána így foglaljuk össze azt, ami elhangzott.
Had bátorítsak mindenkit arra, hogy, Pálékhoz hasonlóan, fogalmazzuk meg imádságban, énekben azt, ami velünk történt! Ezzel tudatosítjuk, tartósítjuk azt a lelki élményt, ami velünk, bennünk történt, azt a boldog lelki állapotot, amit a megváltás átélésekor kaptunk.