Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és egész Akhájában valamennyi szentnek: Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.
Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is. Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk.
A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.
Mert azt akarjuk, testvéreim, hogy tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat; aki ilyen halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a ránk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást. (2Kor 1,1-11)
Vannak olyan bibliai szavak, fogalmak, melyek a gyakori használat során sajnos közhelyessé, kegyes szóvirággá válhatnak. Előfordul, hogy hallgatunk valakit, akinek a szavai nagyon szépek, nagyon „bibliaiak”, mégis úgy érezzük, hogy ezek a szavak nem őszinték, hiányzik belőlük a valóság, az élet.
Amikor Pál apostol arról beszél, hogy Isten, vigasztaló Isten, az ő számára ezek nem szóvirágok. Pál tudta, hogy Isten vigasztalása mindig nagyon konkrét és valóságos. Ezt a tapasztalatát akarta átadni a korinthusi gyülekezetnek.
Isten vigasztalása mindig konkrét helyzetben szólal meg.
Vannak az életünkben olyan külső körülmények, nehézségek, melyeket nem mi választunk, de Krisztus követéséhez hozzátartoznak. A korinthusiak kérdése: Milyen Isten az, aki megengedi, hogy a keresztyéneknek szenvedniük kell az üldözés miatt? Miért engedi meg a bajt, a nehézséget, a nyomorúságot az életükben. Ez a kérdés bennünk is felvetődhet.
A keresztyének, amikor az első századokban vállalták, hogy nekik Jézus Krisztus az Úr, hogy Őt követik, abban a pillanatban engedetlen állampolgárokká váltak. Krisztust követni abban az időben lázadást jelentett.
Pál erre emlékezteti a korinthusi gyülekezetet, és együtt hordja velük a terheiket. Saját életében lévő szomorúságokról (állandó konfliktus a korinthusi gyülekezet és Pál között), nehézségekről, üldöztetésekről is ír Pál apostol a levélben. Amikor vigasztalásról beszél, mindig ott vannak mögötte a konkrét helyzetek.
Amikor Isten megszólít bennünket, amikor kinyílik a fülünk arra, hogy Isten, vigasztaló Isten, és nekünk szükségünk van vigasztalásra, akkor ott van mögötte a konkrét életünk.
Isten vigasztalása mindig konkrét segítséget is ad.
Átélhetjük, hogy Isten valóságosan cselekszik bennünk, körülöttünk. Megváltoztat embereket, helyzeteket. Olyan megoldást ad, amire senki nem gondolt. Pál megtapasztalta, hogy Isten még a halálos helyzetekből is ki tudja szabadítani, megoldást tud adni.
Tudjuk, hogy a feltámadás, válasz a kereszthalálra. A tanítványok, a feltámadt Jézus Krisztussal való találkozásuk során megtapasztalhatták, hogy Isten cselekszik. Amit megígért, azt valóra váltja. Megtapasztalták, hogy Istennek van hatalma legyőzni a halált. Konkrét helyzetben, konkrét segítséget kaptak. Erre volt szükségük.
Isten ma is meg tudja adni konkrét bajaink konkrét megoldását, konkrét segítséget, és ez konkrét feladatra indít bennünket. Pál is azért tud vigasztalni, mert ő is megtapasztalta Isten vigasztalását. Ugyanígy, ugyanilyen felhatalmazást kapott Istentől a korinthusi gyülekezet is. Az igazi vigasztalás, az nem magunkból jön, nem a magunk ereje, esze. A vigasztalás felülről jön.
Vigasztalni igazán csak az tud, aki maga is átélte és megtapasztalta azt, hogy milyen az, amikor Isten vigasztal, és erre rá tud mutatni. Mi mindig „csak” az Isten lehetőségét, az Isten erejét tudjuk meghirdetni. Ebben a misszióban el szokott hangzani: „Én nem tudok segíteni, nem tudlak téged megszabadítani, én nem tudok neked új életet, más életet adni, de ismerek valakit, Aki képes erre”.
Mi mindig „csak” az Isten vigasztaló hatalmára tudunk rámutatni. Pál nem csak ezt hirdeti meg a gyülekezet számára, hanem elmondja, hogy ők is tudnak vigasztalni ezzel a vigasztalással.
Vigasztalni csak úgy lehet, ahogyan Isten teszi. Amikor Isten vigasztal, a maga szelídségével, a maga jelenlétével, a maga biztatásával, a maga jó szavával odaáll mellénk. Teszi ezt egy-egy emberen vagy a Szentírás szaván keresztül. A mi kemény szívünket, Istennek ez a nagyon szelíd szeretete tudja megtörni. Vigasztalni mi is csak így tudunk. Isten arra hív bennünket, engedjük, hogy Ő munkálkodjon rajtunk keresztül is másoknak az életében.
A vigasztalás az életünk valósága. A valós problémáink között Isten valós megoldása, hogy ezzel a valóságos erővel, ezzel a valóságos szeretettel és szelídséggel mi is induljunk, tovább lépjünk, és odaállhassunk azok mellé, akiknek vigasztalásra van szüksége, és arra, hogy rajtunk keresztül meglássák Isten hatalmát.
Ebben segítsen, ebben vezessen bennünket ma is az Úr! Ámen!