Amikor Jézus elmondta parancsait a tizenkét tanítványnak, továbbment onnan, hogy tanítson és igét hirdessen a városokban. János pedig, amikor hallott a börtönben Krisztus cselekedeteiről, elküldte tanítványait, és megkérdezte tőle: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Jézus így válaszolt nekik: Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium. (Mt 11,1-5)
Abban az időben így szólt Jézus: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű. (Mt 11,25-30)
Ebben az évben egy olyan keresztyén cselekedettel fogunk foglalkozni, amelyet bár mindannyian természetesnek tartunk, nagyon kevesen gyakorolunk, és még kevesebben tesszük ezt úgy, ahogyan a Biblia leírja, és ahogyan Isten szeretné; az imádsággal.
Az imádságot gyakran csak legutolsó lehetőségként gyakoroljuk, holott az első lépés kellene, hogy legyen az életünkben, minden problémánk megoldása felé.
Az imádság nem csak egy kéréshalmaz, amit leteszünk Isten elé, hanem lehetőség arra, hogy Isten előtt kitárjuk a szívünket, elmondjuk Neki, mi az, ami igazán nyomaszt bennünket, feltegyük Neki kérdéseinket.
Amikor valaki befolyást akar gyakorolni Istenre, az már nem imádság, az mágia.
Mi az imádság?
Az imádság ott kezdődik, hogy odaállok Isten elé, és elismerem, hogy semmi nincs a kezemben. Elismerem, hogy mindent érdemtelenül kaptam. Tudom, hogy Isten szeret engem. Imádom és magasztalom Őt.
Az imádatra, az imádkozásra nem Istennek van szüksége, hanem nekem.
Amikor imádkozunk, megfogalmazzuk azt, amit addig nem mertünk megfogalmazni. Isten erre rá is kényszerít (lásd Jób történetét).
„Istennek két nagy kutyája van, amivel maga felé fordítja az embereket: az egyik a nyomorúság, a másik a betegség” – mondja Augusztinusz. Nincs ez másképp most sem.
Nagyon sokszor azért vannak a próbák, a nehézségek az életünkben, hogy Isten odafordítson Magához bennünket, hogy szemtől szemben beszéljünk Vele.
Sokszor úgy vagyunk az imádsággal, hogy a kész terveinket szeretnénk aláíratni Jézussal. Ez nem így működik. Jézusnak van terve velünk. Azt kell megtalálnunk, hogy mi az Isten terve velünk.
Nehéz rádöbbennünk, hogy ha ez nem egyezik a mi terveinkkel, elképzeléseinkkel. Ugyanakkor jó rádöbbenni arra, hogy Isten tervei mindig jobbak a mieinknél.
Az imádság ott kezdődik, hogy elismerem; Isten a Mindenható, én pedig bizalommal tudok hozzá fordulni, és kimondani: Te tudod, legyen, ahogy Te akarod.
Isten össze tudja rakni életünk széttört darabjait is. Erről beszél a felolvasott igeszakasz (vakok látnak, bénák járnak…).
Isten szabadító ereje működik ma is, itt és most is. Ámen!