Péter védeni akarta Jézust, mert ragaszkodott hozzá. Belőlünk is sokszor a jószándék beszél, de nem biztos, hogy Istennek is ez az akarata. Tudjuk jól, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
Honnan tudjuk, hogy mi az Isten akarata? Nyugodtan kérdezzük meg Tőle! Ha nem az Ő akarata szerint cselekszünk, úgyis szól. Pál apostolt sem engedte a Lélek oda menni, ahová ő akart. Jónás menekült Isten felhatalmazása elől, de Isten mégis elérte, hogy Tarzisz helyett Ninivében kössön ki. Mózesnek is voltak elképzelései arról, hogy mit kellene tenni, de az Úristen beleszólt, és másfelé irányította a dolgokat.
Lehet Isten akaratát keresve döntéseket hozni, csak tudni kell az élő Istenre figyelni.
Péter úgy döntött, ha rajta múlik, Jézusnak nem lesz bántódása, majd ő megvédi. Jézus pedig azt mondja, nem Péter védi Őt, hanem Ő védi Pétert.
Rá kell döbbennünk, hogy amit mi akarunk, még az Istenhez való ragaszkodásunk is mennyire emberi történet. Isten azt mondja; majd Ő eldönti.Mi ragaszkodhatunk hozzá, de az, az igazi nagy csoda, hogy Ő ragaszkodik hozzánk itt és most is. Az a nagy csoda, hogy Ő megtart. Mi nem tudjuk megtartani magunkat.
Péter sem volt rá képes. A lelkület megvolt benne, de még egy óráig sem tudott imádkozni. Az első komolyabb kérdésnél megtagadja Jézust.
Érdemes megnézni, hogy Péter mennyire megváltozott élete végére. Nagyon sokszor megfigyelhető, hogy Isten átformál bennünket. Egy idő után már nem az a lényeg, hogy én mit akarok, hogyan gondolom, hanem az a lényeg, hogy Te hogyan gondolod Uram, Te mit akarsz, Te mit szeretnél?
Amikor azt imádkozzuk, hogy „legyen meg a Te akaratod”, abban az is benne van, hogy akkor is, ha én nem értem, ha minden porcikám tiltakozik is ellene, ha megalázó is. Nem véletlen, hogy az egész nagypénteki történet a lábmosással kezdődik. Jézus megalázta magát mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig (Fil 2,8). Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél – mondja Jézus (Mt 10,24).
Isten időnként olyan helyzetbe hoz, hogy nem én irányítom a dolgokat, nem azt teszem, amit akarok. Rá kell döbbennem, hogy ki visz kit.
Ézsaiás könyvében olvashatunk arról, hogy az ókori bálványokat mindig felkapták és vitték. Az ember egy idő után rájön, hogy már nem azért viszi a bálványt, mert akarja, hanem azért viszi, mert kényszerből kell vinnie.
Mi időnként úgy érezzük, hogy mi visszük Jézust, pedig Ő visz minket. Míg a bálványokat mi visszük és mi fizetjük meg az árát, addig a Jézussal való kapcsolatban Jézus emel, Jézus visz, és Ő fizette meg az árát a kereszten. Annak is, hogy itt lehetünk, hogy szól az ige, hogy új életünk lehet.
Jézus még az utolsó pillanatban is védi a tanítványait, mert tudja, hogy még nem készek arra, hogy harcba szálljanak, nem készek arra, hogy meghaljanak Vele együtt. Ha engem kerestek, akkor hagyjátok ezeket elmenni – mondja Jézus azoknak, akik érte jönnek (Jn 18,8).
Amikor a hit harcának megharcolásáról beszélünk, akkor az arról szól, hogy harcoljuk meg, hogy mi az Isten akarata az adott helyzetben. Sokan úgy gondolják, szívesen feláldoznák az életüket Jézusért. Nem kell az életed feláldozni, de adj öt percet az idős édesanyádnak vagy menj el a szomszéd néni helyett bevásárolni, mondd el a szomszédnak, kicsoda Jézus, imádkozz azokért, akik téged gyűlölnek! Az indulataink sokszor elválasztanak Jézustól.
Az Úr harcol értünk, mi pedig legyünk készek az Isten akaratát teljesíteni, ne a sajátunkat! Ámen!