Az áldás azt jelenti, a legjobbat kérem a másik ember számára Istentől. Az az ember képes igazán áldást mondani, aki képes szembenézni a múltjával, el tudja rendezni, el tudja felejteni és képes előre nézni a jövőbe. Jákób képes volt erre, mert Isten végig a gondját viselte, és ő ezt tudta is, hálás is volt érte és tovább is tudta adni.
Nagyon sok ember élete abból áll, hogy a múlt sebeit vakargatja, emiatt nem lel békére. Isten el tudja feledtetni a rosszat és rendbe tudja tenni a kapcsolatainkat.
Pál apostol így fogalmazza ezt meg: Amikor még ellenségei voltunk, Isten békét kötött velünk a saját Fia halála árán (Róm 5,10).
Abban a pillanatban, amikor a múltat lezárja az ember, akkor tud a jövőbe tekinteni igazán. A jövőbe tekintés elválaszt Egyiptomtól és Isten népéhez, Isten ígéreteihez köt.
József gyermekei (Manassé és Efraim) egyiptomiak voltak, de Jákób sajátjának ismerte el őket.
Mi nagyon sokszor a világhoz kötjük a gyermekeinket, a világ értékeit plántáljuk beléjük, de Isten teljesen másról beszél. Isten népének óriási ígéret, hogy Isten áldása elválaszt, távol tart Egyiptomtól, teljesen új dolgot ad.
Nekünk is van egy ilyen ígéretünk; nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük (Zsid 13,14). Pál elköltözésként beszél közelgő haláláról, ami nem a vég, hanem egy teljesen újnak a kezdete. Pontosan tudnunk kell, hogy hová megyünk, és hogy ott már helyünk van.
Mindez nem tőlem, nem általam van így, hanem azért, mert Isten cselekszik az életemben. Az áldásnál mindig Isten akarata valósul meg. Most is, amikor Jákób keresztbe teszi kezét a két fiú megáldásakor.
Isten sorrendje más, mint a miénk. A kisebb megelőzi a nagyobbat. Ez Istennél szinte törvényszerű. Nála egyáltalán nem hátrány, ha valaki kicsi. Istennek mindig van hatalma meglepetést okozni az ember életében.
Előfordul, hogy az áldás nem úgy és nem akkor jön, ahogyan és amikorra én elképzelem, gondoljunk pl. Zakariásra vagy Ábrahámra, aki „besegít” az ígéret teljesítésébe. Isten akaratának beteljesüléséhez nem kell segítség. (Sőt, Ábrahám hitetlenségéből történelmi káosz keletkezett.)
Isten mindig végbeviszi, amit akar. Ha Ő úgy akarja, felcserélődnek a szerepek; a kicsi meg a nagy. Ilyen csere volt az is, amikor Pilátus várakozásával ellentétben a tömeg a gyilkos Barabbásnak kért kegyelmet és az ártatlan Jézust küldte a keresztre. Ez a csere áldás lett az egész emberiségnek. Jákób sem véletlenül teszi keresztbe a kezét. Isten áldása ott kezdődik, ahol a mi lehetőségeink véget érnek.
Amikor a tömeg azt mondja, hogy az Ő vére rajtunk és gyermekeinken, akkor ez tulajdonképpen egy átokmondás. Isten még ezt az átkot is hajlandó és kész teljesen kifordítani és teljesen jóra fordítani. Ez is bizonyítja, hogy az áldás nem azé, aki kéri, akarja, hanem a könyörülő Istené.
Isten Ábrahámnak ígérte meg, hogy nagy néppé teszi, de a kereszt (keresztbe tett kéz) révén Isten népéhez tartozhatunk mi is. Jézus ezért adta az életét, és arra bíztat, hogy aki utána akar menni, az vegye fel az Ő keresztjét.
Az igazán áldott életű emberek el tudnak jutni egy-egy pillanatban odáig, hogy az életük sem drága a másik emberért. Krisztus halálába kereszteltettünk – írja Pál apostol (Róm 6,3). Ez is benne van az áldásban.
Szabad vagyok, de nem független. Jákób is tudja, mi az Isten akarata, és azt teljesíti, így kerül a hit hősei közé. Szabadok vagyunk arra, hogy lélekben és igazságban járjunk, ne a törvény betűjét, hanem a szellemét nézzük.