Tanítás közben így szólt Jézus: „Őrizkedjetek az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni a zsinagógákban és az asztalfőn a lakomákon; felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak: ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.” Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz egy krajcárt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.” (Mk 12,38-44)
Ez egy jól ismert igeszakasz a Bibliából. Jézus itt nem az adakozásról beszél elsősorban.
A jeruzsálemi templomnak több udvara is volt egymástól fallal elválasztva, más-más funkcióval. Az első, legkülső udvar, a pogányok udvara volt.
Jézus nem tesz különbséget, mindenki számára utat nyit a templom belseje, az Atya felé.
Jézus – akkor is és most is - csendes szemlélődéssel figyeli az adakozókat. Látja az indíttatásaikat is. Különbséget tesz a látványos adakozás és az igazi, önzetlen, akár titkos segítségnyújtás között.
Jézus példaként állítja a tanítványok elé az özvegyasszonyt, aki szegénységéből mindenét odaadta, amije csak volt. Semmit sem sajnált felajánlani Isten dicsőségére, semmit nem várva érte.
Az írástudók ezzel szemben a feleslegükből adtak, látványosan, hogy mindenki dicsérje őket, sőt még jutalmat is vártak érte Istentől.
Az özvegyasszony ezzel a két fillérrel, nem csak az összes vagyonát adta oda Istennek, hanem az egész életét Istenre bízta.
Ha őszintén, szeretettel valamilyen célra odaszánunk valamit saját életünkből, időnkből, energiánkból, tudhatjuk, hogy Isten bennünket sem hagy szükséget szenvedni, gondoskodik rólunk is.
„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,19)
Amink csak van itt a földi életben, legyen az vagyon, illetve bármi, ami az erőnkből telik, és őszintén odaszánjuk Isten dicsőségére, az Ő látja. Látja azt is, hogy milyen szívvel, milyen lélekkel tesszük mindezt. Ezáltal pedig önvizsgálatot is tudunk tartani, megláthatjuk cselekedeteink mozgató rugóját:
- Oda merjük-e adni a szükséget szenvedőnek azt is, ami számunkra lemondással jár?
- Rá tudjuk-e bízni magunkat Istenre?
- Csak a feleslegünket adjuk vagy képesek vagyunk-e Istenért odaadni mindenünket, amink csak van, mert bízunk benne, hogy Isten majd gondot visel rólunk?
Isten irányítson bennünket minden ilyen helyzetben! Ámen!